08 november 2013

Lolával az élet

Sziasztok!

Gondolom sok olvasómnak van otthon kiskutyusa, így nem lesz ismeretlen amiről írok. Nem szándékozom magas röptű, szakmai posztot írni, csupán hétköznapi meglátásaimat írom le. Aki követ Instagramon, más képet nagyon nem is láthat nálam. Ő az én kis szerelmem, gyerekem: Lola. A következő sorokban a mi kis történetünket írom le, amit már régóta meg akartam tenni.




Sok kislányhoz hasonlóan én is mindig vágytam egy kiskutyusra, akit folyamatosan lehet nyúzni, nem csak a kertben rohangálhat, hanem a szobámban is. Szüleimnek jeleztem már sokszor e kérésem, de mindig süket fülekre talált, Anyum szépen kivágta magát, hogy ő allergiás a kutyaszőrre - noha nem. Tavasszal itt volt nálam Anya Szegeden, és csupán kíváncsiságból rákérdeztem, hogy lesz e kutyus a diploma átadómra ajándékba. Anya megelégelhette a szenvedésem és elárulta, hogy látott egy otthoni tenyésztőnél eladó kutyákat. Na nekem több sem kellett, már másnap megbeszéltem, hogy én hétvégén elmegyek a kutyáért! Természetesen képet is kaptam a kis törpéről, és szerelem volt első látásra. Persze olyan vagyok, hogy amit kitalálok azt azonnal akarom és ezért mindent megteszek, nem számítva azzal, hogy hány embert kell ebbe belevonni, aki azt nem is akarná. Nos, ez most sem volt másként. Páromnak választási lehetőséget sem adtam arra, hogy kell e már azonnal a kutyu, vagy várjunk még. Bevállalta, hogy nála lehet majd a kis szőrgombóc, mert Anya azt tűzte ki, hogy otthon nem lehet a lakásban. A dolog nehézsége azonban az volt, hogy nekem még 2 hétig Szegeden kellett dolgoznom, és ide nem hozhattam a kutyát. Csórikám kb. mindennap másnál volt, párom 2 napig bírta a kutyus sírását, utána ment a szüleimhez, ahol az éppen itthon pihenő nővérkém vette szárnyai alá. A kutya persze nem volt szobatiszta, ha kint hagyták az udvaron megszökött, teljes káoszban élt, engem alig látott, de csak velem volt hajlandó megmaradni. Elég viszontagságos két hét után hazaköltöztem, a kicsi a diplomaosztómon is ott volt és végre kezdetét vette a közös életünk.



Nos én könyvekkel készültem a fogadására, ismerősöket kérdeztem, szóval - azt hittem, hogy - felkészültem. De korántsem. Azt tudtam, hogy a havanese kutyusok ragaszkódok. Na de azt senki nem mondta, hogy ennyire! Törpét egy másodpercig sem lehetett magára hagyni, ma már tudom, hogy ez is az én hibám volt, elkényeztettem. Párom kb. teljesen ki volt rám akadva, hogy most már nem lehet menni sehova, mert a kutya kikel magából, 4 órán keresztül hisztizik, ha nem vagyok vele? Erre természetesen én is rájöttem, hogy nem fog működni, de fájt a szívem, ha nem vele indultam el otthonról. Utána elindult az egyedüllétre szoktatás, szépen lassan. Az első hosszabb különlétre - kb. 3 óra - egy hónap együtt élés után került sor. Mondhatni nem éreztem jól magam ott ahova mentünk, mert csak Lolán járt az eszem, hogy mit csinálhat. Rohantam haza hozzá, amikor extázisban volt, mert meglátott, énis, sírtam, hogy magára hagytam, és hagytam, hogy ugráljon. Kettes számú hiba, amit elkövettem, noha én csak örültem neki, de ezt nem jól tettem. Ez volt az első, utána már javult a dolog.

A következő kihívás a nyaralás volt. Naná, hogy jön velünk, kizárt, hogy itthon hagyjam. Horvátországba utaztunk, ahova kellett természetesen útlevél, ami full felesleges volt. A 10 órás kocsi utat a kicsi viselte a legjobban, végig aludta, semmi probléma nem volt vele. Imádta a nyaralást, de a vizet már korántsem :). Lola kb az életéért úszott, amikor beletettem a vízbe :D. Vettem neki matracot, hogy hátha azzal jobban fogja bírni, de nem. Kár, hogy nem készült fénykép arról a pózról, amikor a víz felé emeltem. Nem is próbálkoztam tovább, nem tetszett neki, hát nem erőltettem. Ez alapjában véve ketté húzta a tengerparti nyaralásos számításaink. Az első nap még csak napoztam én is, nem volt hőségrémség sem, így nem volt probléma, hogy kint maradok a kutyival.


A probléma második nap jött, amikor már hőség volt és egyértelműen nem kutyának való idő volt. Mint írtam, egyedül hagyni nem szerettem, de a hőség sem neki való volt, így kénytelen voltam otthon hagyni. Ahol kb. szétszedte a nyaralót, de a ruháinkat mindenképp. Tehát Lola mindent máshogy csinált, mint ahogyan azt én gondoltam. Én alapból bele se gondoltam, hogy sós víz, nem is tesz jót a bundájának. Ezért is úszott csak egyszer, na meg a már említett vízundor miatt is. Legközelebb már tapasztaltabb leszek a nyaralás szervezését illetően. Akkor még az is nagy gond volt, hogy egyáltalán nem hallgatott rám, és a nyaralóban lévő másik 4 kutyát kb. folyamatosan zavarta, én hiába hívtam, persze, hogy nem jött. A konklúzió már persze levonódott, nagyon jól nevelt kutyával lehet elmenni nyaralni, aki már hozzánk szocializálódott. Mindenesetre élveztük a nyaralást, megoldottuk a problémát. Legközelebb okosabb leszek.







Hazajöttünk az első sokkból, a kutya a szobatisztaságot még mindig nem tanulta meg, amit nem is csodálok. Én úgy estem bele ebbe a kutyás életbe, hogy nem igazán voltak átmenetek. Egyből jött nyaralni, egyből utazott mindenfele, nem igazán volt lehetősége konfrontálódni. Ha ez még nem volt elég a kutyu teljes összezavarására, jött a Szegedre való visszaköltözés. Megszokta a country life-ot, majd jött a beton rengeteg. Beköltöztünk és ezzel együtt a béke és a harmónia is beköltözött a hétköznapjainkba. Első hónapban még nem dolgoztam, így volt időnk egymásra hangolódni, kialakítani a napirendünket, mert az sem volt. Megtanulta, hova végezheti a dolgát, megtanult jelezni, ha gondja van, megértettem végre, mit kommunikál felém. Ekkor már kb. két és fél hónapja volt nálam Törpe, és nagyon hamar megszoktuk itt egymást. Két hét múlva azonban elkezdett tüzelni. És akkor megint jött a pokol. Jöttek a jelölgetések, a rosszalkodás, nem hallgatott rám, felborult megint minden. Tudtam, hogy csak átmeneti, de már nagyon vártam, hogy vége legyen. Lolának sem volt jó, nekem sem. A kis kölyök kutyám, felnőtt lett. Fura volt.


Véget ért a tüzelés, közben én elkezdtem dolgozni. A vártak ellenére nem borította fel a kis lelkét, az enyémet azonban igen. Az első nap volt a legrosszabb, ennyi ideig mér nem volt sosem egyedül. Sajnos nem tudom megoldani, hogy legyen vele valaki, így kénytelen egyedül lenni. Tudom, hogy egy ilyen kiskutyát nem szabad 3-4 óránál tovább magára hagyni. Na de lépjünk túl ezen. Egyre jobb volt utána nekem is, de mindennap szaladok hozzá haza és a lépcsőházban tényleg kettesével rohanok fel a lépcsőn és mint egy kisgyerek, úgy várom, hogy magamhoz öleljem. Lola türelemmel vár rám mindennap, megvárja, hogy hazaérjek, és utána ugrálva megyünk le sétálni. Sűrűn, ahogy csak lehet. Örülök, hogy megtaláltuk az összhangot, szobatiszta lett, lenyugodott, hozzá szoktam.

Mindig vár itthon, minden percem megtölti mosollyal, olyan kis bolond. Két lábon táncol, nagyon édesen fejezi ki, hogy szeret. Tudja, ha bánt valami és odajön, odadörgöli magát hozzám, felugrik az ölembe. A legcukibb, amikor mosolyog. Akkor tudom, hogy neki most tényleg jó minden. Amúgy egy hisztis királylány, de kezelem :). Azt nem tudom, hogy elfogad e falkavezérének, de szerintem jó úton haladok afelé. Már odajön hozzám, ha hívom, lefekszik, ha kérem rá, nem ugrál, ha hazajövök, tudja, hogy csak akkor van simi ha nyugiban fekszik. Ülni nem tudtunk még megtanulni parancsszóra, de már marad is. Ezeket csak azóta tanulta meg, amióta ketten vagyunk itt Szegeden. Felugrik két lábra, ha felveszem a hámját és kérem, hogy bújjon bele. Utána borzasztó édesen ránehezedik a lábamra, hogy becsatolhassam a hámot. Azután tudja, hogy jön a póráz része, arra kevés időt kapok, hogy becsatoljam, már rohan is. Megvárja, amíg kimegyek az ajtón, és azt is, hogy bezárjak. Utána indul le, annak ellenére, hogy borzasztó izgatott. Lehet, hogy ezek nem nagy dolgok, de nekem borzasztóan azok. A kutyaiskola résszel el vagyok maradva, amit bánok, de amint jobb idő lesz, pótolni fogom, mert neki is jó és nekem is.




Ő tehát az én Törpém, aki megédesíti a párom életét is, ha hazautazunk, habár Lola nagyon féltékeny rá. Nem osztozkodik senkivel sem rajtam, ezen viszont még javítanunk kell - a párom miatt. Az biztos, hogy teljesen felforgatta az életünk, de megér minden lemondást és minden változtatást. Annyira borzasztóan szeretetteljes egy állatka, hogy érte bármit.

Nektek milyen érdekes történetetek van a házi kedvencetekkel? Esetleg képet linkeltek? :)

5 megjegyzés:

Gabica írta...

De jó volt elolvasni a történeteteket :)
Nekem egy Bolognese kutyám van, kb. ugyanaz mint a Havanese, de a bolognese csak fehér színű lehet. 2 éves kislány, Zara :) Imádom, annyira okos, már kiskora óta tudja a pacsit (mint egy kényes kislány odanyújtja a mancsát neked) az ült és a feksziket is tudja és a csapj bele is megy neki, azaz olyankor két lábra áll és az első két lábát belenyomja a kitartott tenyerembe :)
Ő sokat van itthon egyedül de alszik végig :) még az elején benyomtuk a kamerát, hogy felvegye mit csinál itthon a kutya mikor egyedül van és tényleg csak alszik :D
Mi is vittük nyaralni Siófokra meg Olaszba is, hát tényleg teljesen felesleges volt megcsináltatni az útlevelet...
Egyébként sajnos nagyon hisztis kutya, el lett kényeztetve ő is, olyan nekünk, mint a gyerekünk. A kozmetikázást nem igazán tűri. A tiéd azt hogy viseli? :)

sunbeam írta...

Pacsit szeretném, ha tudná, de még nagyon nem vagyunk rajta :). Nagyon ügyes Zara, biztosan nagyon cukker!! :)
A kozmetikát szeretjük, amikor még igen a rosszabb korszakában volt, féltem elvinni, de a kozmetikus megdícsérte, hoyg mennyire jó kutya :). Azóta tűri a hajszárítót is, imád viszont fürdeni - tengerpartot utálta -, tűr mindent, KIVÉVE a fésülést, és nagyon sokmindent próbáltam már, de semmi. Kritikus lesz lassan a bundája, nem akarom levágatni, mert megfagy télen. Szeretném, ha engedné, de nem :(. Ötlet? :)

Gabica írta...

Nálunk a fésülést tűri, a fürdést és szárítózást is, de a karomvágást nagyon nem.
Nálunk az a módszer bejött, hogy a párom ott áll mellettünk, a kezében van Zara kedvenc jutalomfalatkája (Zara tudja, hogy ott van a barátomnál, kap is belőle néha) és akkor simán tudom úgy fésülni. Szólj rá, hogy feküdjön kezd fésülni, úgyis a kajára fog figyelni és hagyni fogja a fésülést. Néha adjon is neki a párod falatot és így lassan megtanulja, hogy ha jól viselkedik és tűri, akkor finomat kap :)

sunbeam írta...

a jutalomfalaton is túl vagyok sajnos, az sem sikerült :(. de fél perccel tovább bírja, az igaz :D

Lolly írta...

nekem kettő havanese is van :) és teljesen ilyenek ők is, nem lehet őket egyedül hagyni, mert megy a hiszti, bár ketten elég jól elvannak, de ettől függetlenül nem szeretik, ha elmegyünk nélkülük valahová. De annyira tudnak szeretni és mi is annyira imádjuk őket :). Kis viccesek és nagyon okosak meg ravaszak, ha rosszat csinálnak is tudják, hogy nem lett volna szabad, de csak próbálgatják :D.